ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT
Szántó Sándor tűzzománcairól

 

A képek megtekintéséhez lapozzon a következő oldalakra a lap alján található oldalszámok segítségével.

Szántó Sándor egy aprócska erdélyi faluban Mezőzáhon született, a Mezőségen, Barcsay Jenő és Wass Albert szűkebb pátriájában. 1988-ban telepedett át Magyarországra, új lakóhelyéül a Dunakanyart, közelebbről Tahitótfalut választotta, meglehet, hogy azért, mert ez a táj talán őt is a Mezőségre emlékeztette, ahogyan Barcsay is mindig ezt mondta Szentendréről.
Festészeti tanulmányait Marosvásárhelyen a Népművészeti Iskolában végezte, s ugyanott kapta meg művész-oklevelét. Mestere a kitűnő festő, grafikus, muzeológus Simon Endre és a figuralitástól a nonfiguratív szobrászat felé elmozduló Diénes Attila volt, akiktől nem a stílus-hasonlóságot, sokkal inkább a művészeti alapismereteket, a művészi igényességet tanulta meg.
Pályakezdése első időszakában főképp nagyméretű linóleummetszeteket készített. A linómetszésnek (és a fametszetnek) Erdélyben nagy hagyományai voltak, elég, ha csak Gy. Szabó Bélára, Kós Károlyra, Buday Györgyre, vagy Paulovics Lászlóra hivatkozunk. Ez a grafikus gondolkodás a további pályaképre is erőteljesen kihatott, akár táblaképeire, akár az életmű törzsét kiadó tűzzománc munkáira gondolunk.
A népművészet tárgyköréből szerzett alapismeretek gondos elsajátításából eredeztethetőek, az egyszerűsítésre, a tömörítésre, a lakonikus előadásmódra való törekvések, melyek festészetét, de különösképpen tűzzománc kompozícióit jellemzik. A kísérletező kedv, a választott műfaj határait betartó, azt át nem hágó, de mégis mértéktartóan megújító szándék viszont már egyéni lelemény.
Vélhetően született adomány a kézműves, ezermesteri hajlam, hiszen maga építi meg a zománcégető kemencéit, így hát nem csak tervezi, hanem kivitelezi is műveit. (Ennek jó hasznát veszi művészet-pedagógusi tevékenysége során is.)
Festészete több szempontból is rákészülésnek tűnik, igazi territóriuma a zománcművészet felé. A mondandót lényegében jelekké redukálja, amire a legjobb példa a Lélekhajó című mű, de hasonló következtetésre jutunk, a Labirintus című opuszt szemlélve is. Az Ezredvégi történet az erdélyi falurombolás drámai eseményeit idézi, a Tejút szétáradó sugárzása már az ezoterikus mezőkbe vezet, a megfoghatatlan, de mégis létező valóságot mutatja meg. Ezek a művek később átfogalmazódnak, a tűzzománc kicsit lazább, poétikusabb formavilágába.
Az alap itt is festői, tulajdonképpen keramitlapokra ráfestett, de már más anyagokkal dúsított (fémbe-rakások, drótháló-darabkák) művekkel szembesülhetünk, melyek a ráolvasztott töredezett, sokszor rogyasztott üveg hatására időtlenné, fosszilia-szerűvé válnak. Innen már csak egy lépés választ el minket a most kiállított munkák törzsanyagától, a rekeszzománc technikával készült ikonoktól.
Az ikonfestészet gyökerei Bizáncig nyúlnak vissza, s fénykora a XIV. századig tartott. Később a Görög Keleti Egyház keretei között, a szláv államokban és Grúziában élt tovább. Szabályrendszere rendkívül szigorú, a művészi szabadság korlátozott. Csak ritkán bukkant fel egy-egy óvatos "újító", mint az orosz Rubljov és a rilai kolostorban működött bolgár Zograf. (A középkori zománcművészet profán, világi változata főképp az ötvösségben, ékszerkészítésben játszott fontos szerepet. Itt - in statu nascendi - a zománc lezárt felületekbe kényszerül, határozott kontúrok között találja meg helyét (v.ö.: rekeszzománc). Ez a megoldásmód jelenik aztán Gauguin, E. Bernard, a magyar Rippl-Rónai posztimpresszionista piktúrájában. Minden esetre tekintettel arra, hogy e technikánál a vonalnak meghatározó szerepe van, Szántó Sándor kiválóan tudja hasznosítani grafikai tapasztalatait.)Az ikon mindig Krisztust és Máriát ábrázolta, valamint a keresztény egyház szentjeit statikus, perspektíva nélküli fegyelmezett keleti modorban.
Szántó Sándor gondosan tanulmányozta a szentendrei Szerb Egyházművészeti Múzeum gyűjteményét, s természetesen a klasszikus ikonfestőket.
Interpretálásában megőrizte a szakrális emelkedettséget, a tömörítést, s természetesen nem lépett át a klasszikus törvények korlátain. Ugyanakkor - mivel e században élő művészről van szó -, megőrizte egyéni hangvételét (pl. geometrizáló motívumok jelennek meg némelyik kompozícióban), a maga ízlése szerint egyszerűsít, s ez a legkevésbé sem mond ellent a tradicionális értékrendnek.
Találkoztatja a XXI. században élő festő gondolkodásmódját a keresztény ethosszal, ikonjai kapcsolatot teremtenek ég és föld között.

Dr. Hann Ferenc
művészettörténész akadémikus