Szántó Sándor művészete
Szántó Sándor művészete

Ha a hetvenes évek művészetére gondolunk, önkéntelenül is eszünkben jutnak azok a sokszorosító grafikai eljárással (linómetszet, fametszet) készült sorozatok, amelyek erdélyi tájakat, templomokat, kastélyokat mutatnak be. A két színre leképezett világ a múltat idézi, a 17-18 századot, amikor a nyomatok terjedésével juthattak el az új eszmék, ismeretek Magyarország legrejtettebb zugaiba. Később ezek a fekete-fehér ábrázolások szolgáltak alapjául a világi és egyházi faliképeknek, színes olajfestményeknek.

Szántó Sándor mezőzáhi születésű festőművész életében, művészi pályafutásában is jelentős szerepet töltenek be linómetszetei, amelyek szülőföldje, a mezőségi táj igézetében készültek. A sötét-világos ellentétéből összeálló kompozíciók jól kiválasztott szegmensei a művész által befogadott látványnak .Később , a nyolcvanas évek közepén ezek az ábrázolások kerültek rá először a hófehér csempékre, hogy kilépve a papír múlandóságából a tűz a kerámiára égesse őket.

Az első, még monokróm műveket a tűzzománc harsogóan színes eljárása követte. A kezdeti figurális ábrázolásmódot felváltotta a látomásszerű jeleneteket, vagy éppen jeleket, szimbólumokat megjelenítő nonfigutatív korszak. A kilencvenes évek műveit a különböző színek, formák, anyagok, technikák játéka - a kísérletezés jellemzi. A kísérletezés azonban nem öncélú, a festményekben, zománcmunkákban fellelhető szigorú tematika híven tükrözi az alkotó gondolkodásmódját, Lélekhajó, Jelek az éjszakában, Sugárzás, Labirintus, Várakozás, Zarándoklat, Fohász- a címek is kifejezik a tartalmat, a művészet örök témáját, az ember útkeresését a világban, a tisztaság és az igaz értékek felé való törekvést, amely nem lehetséges a múlt értékeinek, saját gyökereinknek megismerése és tisztelete nélkül.

Szántó Sándor ezen gondolatok megjelenítéséhez a hagyományos festészeti eljáráson túl új zománctechnikát is kidolgozott. A képek felületét borító, széttöredezettnek tűnő, ám sima felületű üvegtáblán keresztül, vágyott vagy éppen letűnt valóságban pillanthat be a néző. Misztikus, varázslatos világ rejtőzik a középkori ablaküvegeket idéző felszín alatt.

A befogadó a zománctáblák szemlélése közben saját világát is kiegészítheti és továbbgondolhatja. Így születik meg a kapcsolat az alkotó, az alkotás és az alakulni vágyó szemlélő között.

Várallyay Réka
művészettörténész

 

 

Manapság az emberiség versenyt fut önmagával. A technológia fejlesztése egyre inkább saját pusztulásunk árnyképét vetíti előre, és az embert minden értékkel szemben vakká téve, megfoszt bennünket az őszinte emberi elmélkedési tevékenységhez szükséges időtől. Minden mély érzelem és indulat lassan eltűnik az elpuhulás, a technológia és a farmakológia előrehaladása következtében. És lassan eltűnik az embernek az a képessége, hogy átélje azokat az örömöket, melyek csak keserves erőfeszítéssel, akadályokat leküzdve érhetők el. A fájdalom és az öröm kontrasztjának természet adta hullámzása a hallatlan unalom észrevétlen rezgésévé csillapodik.

Azért jó látni, hogy – mint Szántó Sándor is – képes az "árnyékot" úgy megvilágítani, hogy az nem tűnik el, képes kiterjeszteni a való világot a megszokotton, a felfoghatón túlra. Én úgy gondolom, hogy a művészeten és a művészeken múlik, hogy a fények világítanak-e, s ha igen, hogyan és hová.

A kortárs magyar festészetre a kifejezési gazdagság és sokszínűség a jellemző. A 80-as, 90-es évek szélsőséges fellépéseket hoztak a művészeti életbe. Az "új hullám" újdonsága, a transzavantgárd és a posztmodern törekvések provokatív merészséget eredményeztek. A 90-es évek második felétől egy új lehetőség kínálkozott: az egyéni munka meditatív, befelé forduló csendes világa, melyben az életművek – immár elszakadva az új hullám irányzataitól – tovább élik a maguk életét. A festők hitvallása szerint meg kell találni a valódi hagyományt, amely érdeknélküli. Én úgy gondolom, hogy most az individuális szűrőn keresztül teremtődnek a hagyományok és az egyéni tettek válnak fontossá. Most inkább egy kifinomultabb, szenzibilisebb, az emberi lelkületre, érzésekre jobban odafigyelő művészetről, egyfajta intimitásról van szó. A kortárs művészet ma inkább a belső lélek gazdagításáról szól. Rendkívül erős a látványelvű festészet hagyománya. Témáikat és előképeiket már nem a nyugati művészet trendi jelenségeiben, hanem újra a személyes, egyedi élményben és a klasszikus festészeti hagyományban keresik.

Szántó Sándor komolyan veszi a természetelvűség követelményét, ismeri a természet és a természeti kép festői megfogalmazásának lehetőségeit.

A festmények pillanatfelvételek, mondhatnám úgy is, hogy színekbe, fényekbe öltöztetett muzsika. Egyfajta belső tisztaság, meleg kolorit, néhol mágikus fényhatás van bennük. A művész hiteles tolmácsolója a kiragadott, a megörökített történelmi tájnak, természeti környezetnek. Figyelmükbe ajánlom a képek kompozíciós szerkesztését, az árnyékok-fények játékát, a felületmegoldást és a faktúrák alkalmazását.

Szántó Sándor alkotásai megfontolt áhítattal üdvözlik a kiragadott történelmi magyar környezet, táj, valamint a tájba komponált történelmi emlékhelyek pompáját. Ő, az érzelmes utazó ezt nem is akarja leplezni. De nincs is szüksége rá, hiszen az érzelgősségtől megóvja fegyelmezett emberi karaktere. Az "időszerű" nem versenyfeladatként izgatja. Nosztalgikus vándora ő a természet "öntudatlan örökkévalóságának". Mégis, mintha az elkésettség sarkallná. A megörökített tájak, környezetek, műemlékek változásait is megélni kénytelen aggodalom hajtja: festheti-e holnap azt a kiragadott természetképet, nemzeti örökségünk egy-egy helyszínét, amely ma még úgy-ahogy őrzi múltunk egy darabját, s benne a világ üzenetét.

Némely festmény drámaibban adja vissza a látott valóságot: a teret a természet formái uralják (dombok, hegyek, sziklák), a színek kórusokban zengenek, mint valami zenés színpadon. Némely kép líraibb, s ezzel bensőségesebbé alakul, halkul. De ezekben is a főszereplők a színek. Az igazi tartalmat a színek ősi szimbolikus értelme, hangulatteremtő ereje hordozza. Szántó Sándor belső lírizmusból áthatott, meditatív, bensőséges hangulatú képeiben nemcsak dokumentál, hanem üzenetet is közvetít.

A történelmi Magyarországot megörökítő festményei – ha áttételesen is – de visszaadják hitelét az emberi értelemnek, amely megkapaszkodik a ma még látható valóságban, s ennek művészi átköltését kéri számon a szépművészet nevében. A képek nemcsak kellemes kikapcsolódást, hanem emlékeket, meditációt, gondolatokat is kínálnak nekünk.

Günther Ucker szavaival zárva: "A művészet nem képes az embert megmenteni, de a művészet eszközei olyan dialógusra adnak lehetőséget, amely az ember megmentésére szólít fel."


Szepes Hédi művészettörténész nyitóbeszéde a "Történelmi Magyarország" kiállítás megnyitóján, a Corvin Galériában

 

 

„Nagy öröm volt látni, hogy ebben a nagyon zaklatott, felgyorsult és rohanó, modern világban a természet világa még mindig és újra és újra az a tiszta forrás, amelybôl évszázadok óta olyan csodálatosan meríthet egy-egy alkotóművész. A kiállított festményekben visszatükröződik a „Muzsikál az erdő” jövőképe, a természettel békében, összhangban élő ember. Mert jól tudjuk, hogy az erdő nemcsak megújuló nyersanyag és energiaforrás, hanem csodálatos életközösség, amely testi-lelki feltöltődésünk igaz forrása.”

„Legyen egyenes a gerincünk és ragaszkodjunk a gyökereinkhez. Hazánk, szülőföldünk, a magyar föld és ezzel együtt magyar örökségünk, anyanyelvünk, történelmünk, hagyományaink, kultúránk és erényeink ismerete és szeretete nélkül olyanok vagyunk, mint egy fa gyökerek nélkül!”


Részlet Józsa Judit művészettörténész nyitóbeszédéből a „Muzsikál az erdő” kiállítás megnyitóján

 

kapcsolat
vendégkönyv